Joe Vitale: Hoponoponó

Blog szerkesztője: Szabadi Tibor Gyula (Technikai okokból előre dátumozva 2011-ről 2013-ra.)

Az EU előírásainak megfelelően tájékoztatom a t. idelátogatókat, hogy adatokat nem gyűjtök, cookikat én önállóan nem használok, ha ilyennel itt találkoznak, azt a blogger tette ide, mert énnekem a cookikra sincs semmi szükségem a nemlétező adatgyűjtéseimhez. A blogom kizárólag egy hitrendszert közvetít, amely az enyém. Aki nem ért egyet az én hitrendszeremmel, amit itt publikálok, az kérem, ne olvassa. Köszönöm, hogy vette a fáradtságot, és beleolvasott. Szabadi Tibor Gyula.

4 saját blog:

1.  Tibor gondolatébresztői - Téma: Ezotéria, és MLM.( http://tibor7.blogspot.com )  Nyelv: magyar

2.  Kérlek, segíts - Téma: Ezotéria a Facebookon ( http://tibor8.blogspot.hu )Nyelv: magyar

3. Lelki ok, testi tünet -Téma: Egészség,Ezotéria,Gyógyítás zenével( http://tibor4.blogspot.hu )Nyelv: magyar

4. Tibor's provoking trouth   ( http://tibor7-english.blogspot.com/ ) Téma:Ezotéria, MLM Nyelv: english

A Facebookon: Tibor Gyula Szabadi, és "Ébredezők" ezoterikus csoport (rengeteg tanulságos megosztással.) Ha ismerősnek jelölsz engemet a Facebookon, vagy jelentkezel a csoportba, be tudlak tenni. Régebben könyvek és CD-k alapján szerkesztettem a blogokat, most pedig ezen írások alapján. Sok ismerősöm ezúton mintegy társszerzőjévé vált, és válik ezeknek a blogoknak. Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni mindenkinek, akinek az írásait átvettem. ♥

 

Joe Vitale:Hoponopóno

http://data.hu/get/4351114/Joe_Vitale-Hoponopono.pdf

(Bagdi Bella koncert: Hoponoponó

http://www.youtube.com/watch?v=kfTK60VE3sI&feature=player_embedded )



http://www.youtube.com/watch?v=gf-l647Jm84&feature=player_detailpage 

Az előzmények

Gyógyítsd meg magad történet!
 
“2004-ben hallottam egy terapeutáról Hawaiin, aki meggyógyított egy egész osztálynyi beszámíthatatlan elmebeteg pácienst -- anélkül, hogy egyáltalán látta volna őket. A pszichológus tanulmányozta a beérkező dossziéját, majd önmagába nézett, hogy meglássa, hogyan teremtette ő annak a személynek a betegségét. Ahogy gyógyította önmagát, úgy gyógyult a páciens.
 
“Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam ez egy úgynevezett ‘városi szóbeszéd’. Hogy tudna bárki meggyógyítani bárki mást azzal, hogy önmagát gyógyítja? Hogy tudna akár a legnagyobb önfejlesztő mester is meggyógyítani egy beszámíthatatlan elmebeteget?
Ennek nem volt semmi értelme. Nem volt logikus, tehát elfelejtettem a történetet.
“Aztán egy év múlva újra hallottam róla. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy hawaii gyógyítási folyamatot használt, aminek a neve hoponopóno. Eddig soha nem hallottam róla, de nem tudtam kiverni a fejemből. Ha a történet igaz, többet kell tudnom róla. Mindig úgy értelmeztem, a ‘teljes felelősség’ azt jelenti, hogy én felelős vagyok azért, amit gondolok és teszek. Ezeken kívül nincs mit tennem.

Úgy vélem a legtöbb ember szintén ezt érti a teljes felelősség alatt. Felelősek vagyunk azért, amit teszünk, nem pedig azért, amit bárki más – de másképpen is nézhetjük mindezt.
“A hawaii terapeuta, aki meggyógyította azokat a szellemileg beteg embereket, egy újfajta nézőpontot tanított meg nekem a felelősség kérdéséről. A neve Dr. Ihaleakala Hew Len. Körülbelül egy órát beszélgettünk telefonon az első alkalommal. Megkértem, hogy mondja el nekem a terápiás munkájának teljes történetét.
 
Elmondta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott 4 évig. Ott éltek azok a szellemi visszamaradottakat, akik veszélyesek voltak önmagukra és a társadalomra nézve. A pszichológusok gyakran váltották egymást. Az ápolószemélyzet gyakran betegeskedett, sokan pedig egyszerűen kiléptek. Azon az osztályon az emberek hátukat a falhoz vetve közlekedtek, attól félve, hogy a páciensek megtámadják őket. Nem volt kellemes ott élni, ott dolgozni vagy akár csak meglátogatni azt a helyet.
 
"Dr. Len azt mondta, ő sohasem látta a betegeket. Ő megállapodás szerint az irodájában dolgozott, és átnézte a betegek aktáit. Az akták átnézése alatt önmagán dolgozott. Ahogy önmagán dolgozott, a páciensek elkezdtek gyógyulni.
Néhány hónap múlva, a pácienseknek - akiket lekötözve kellett azelőtt tartani - engedélyezték, hogy szabadon járjanak, mesélte. “Mások, akiket keményen gyógyszerelni kellett, elhagyhatták a gyógyszereiket. És azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha is kiengedjék őket, távozhattak.
Mély tisztelettel tekintettem rá.
 
És nem csak ez történt, folytatta, de a személyzet elkezdte élvezni a munkáját. A hiányzások és a kilépések megszűntek. Több ápolónk lett végül, mint amennyire szükség volt, mivel a gyógyult pácienseket kiengedtük, és minden ápoló bejárt dolgozni. Mára azt az osztályt már bezárták.

Ekkor feltettem a ’milliódolláros’ kérdést: “Mit csináltál önmagaddal, ami azt okozta, hogy azok az emberek meggyógyultak?”
 
“Én csak egyszerűen meggyógyítottam azon részemet, amely teremtette őket.” mondta. Nem értettem. Dr. Len kifejtette, hogy a teljes felelősség az életed iránt azt jelenti, hogy minden az életedben – egyszerűen azért, mert az életedben van – a te felelősséged. Szó szerinti értelmezésben az egész világ a te teremtményed.
Huhh. Ezt nehéz lesz megemészteni. Azért felelősnek lenni, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Felelősnek lenni, amit valaki az életemben tesz vagy mond, egy teljesen másik. Nos, az igazság az: ha a teljes felelősséget vállalod az életedért - akkor minden, amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz vagy egyéb módokon megtapasztalsz, is a te felelősséged, mivel az életedben megjelent.

Ez azt jelenti, hogy a terrorista cselekedetek, az elnök, a gazdaság vagy minden amit megtapasztalsz és nem szeretsz – a te dolgod, hogy meggyógyítsd. Végeredményben nem léteznek, csak projekcióként, amelyet a belsődből vetítesz ki.
A gond nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, meg kell változtatnod önmagadat.

Tudom, ezt kemény dió lesz végiggondolni, nem is szólva arról, hogy elfogadd, vagy megéld. Mást okolni sokkal egyszerűbb, mint a felelősséget vállalni. Ahogy Dr. Len-nel beszélgettem, elkezdtem észrevenni, hogy a gyógyítás számára és a ho'oponopono technikában az önszeretetet jelenti. Ha azt akarod, hogy az életed jobbra forduljon, fejlődjön, meg kell gyógyítanod az életed. Ha meg akarsz gyógyítani bárkit, akár egy mentálisan beteg bűnözőt, tedd azt azzal, hogy gyógyítod önmagad.
Megkérdeztem Dr. Len-t hogyan gyógyította meg önmagát. Mit tesz, pontosan, amikor a páciensei dossziéját nézi?
 
“Csak annyit teszek, hogy újra meg újra ismételgetem: ‘Sajnálom!’ és ‘Szeretlek’” mondta.
“Ennyi lenne?”
“Ennyi.”
 
Kiderült, hogy önmagad szeretete a legjobb módja, hogy tökéletesítsd önmagad, és ahogy önmagadat fejleszted, a világodat is tökéletesíted.

Hadd mutassam be egy egyszerű példán, hogy hogyan is működik ez: egy nap valaki küldött nekem egy e-mailt, ami szomorúvá tett. A múltban úgy kezeltem volna ezt, hogy dolgoztam volna az érzelmi fájó pontokon vagy próbáltam volna okokat keresni, miért is küldte az a személy azt a zavaró üzenetet.
 
Most eldöntöttem, hogy kipróbálom Dr. Len módszerét. Elkezdtem csendben mondogatni ‘Sajnálom’ és ‘Szeretlek’. Nem egy bizonyos embernek címeztem. Csak egyszerűen felidéztem a szeretet szellemét, hogy gyógyítsa bennem, amit a külső körülmény okozott.
 
Egy órán belül kaptam egy e-mailt ugyanattól a személytől. Bocsánatot kért az előző üzenetéért. Ne feledd, hogy én nem tettem semmit sem azért, hogy bocsánatot kérjen. Még csak nem is válaszoltam neki. De azzal, hogy mondogattam ‘Szeretlek’, valahogyan meggyógyítottam önmagamban azt, amely őbenne jött létre.

Később részt vettem egy ho'oponopono workshop-on, amelyet Dr. Len vezetett. A most 70 éves, megfontolt nagyapakülsejű sámán valahogy a világtól elvonultnak tűnt.
Megdicsérte a könyvem, A Vonzás Tényező-t (The Attraction Factor). Azt mondta nekem, hogy ahogy önmagamat fejlesztem, a könyvem vibrációja emelkedni fog, és mindenki, aki olvasni fogja, érezni fogja azt. Röviden, ahogy én fejlődöm, úgy fognak fejlődni az olvasóim is.
 
“S mi van azokkal a könyvekkel, amelyek már el lettek adva és kinn vannak?” kérdeztem.
“Ők nincsenek ‘odakinn’ ” mondta, ismét újra fejbecsapva bölcsességével az eszemet. “Ők még mindig benned vannak.”
 
Röviden, nincs olyan, hogy odakinn.

Egy egész könyvet kellene írni ahhoz, hogy ezt a gyakorlati technikát az azt megillető mélységgel át tudjam adni. Legyen elegendő annyi itt, hogy bármit is akarsz fejleszteni az életedben, csak egyetlen egy hely van, ahová tekintened kell: önmagadba. S amikor ezt teszed, tedd szeretettel.
Ez a vonzás tényező – hasonló hasonlót vonz -, s az ő Isten-énje olyan erős volt, hogy vonzotta az Isten-ént másokban.

/Forrás: asztralfeny.hu, és Joe Vitale: Hoponoponó c. könyve/

Bevezető (Az Univerzum nagy titka)

Morrnah Nalamaku Simeona az „Önidentitás Hoponopóno megteremtője, és első mestere az íróasztalán egy feliratot tartott, amelyen ez állt: „A béke velem kezdődik.”

Tanításának igazsága nem kell, hogy az egész világhoz eljusson. Még hozzád sem kell eljutnia, mert mindnyájan egyek vagyunk, és hozzám már eljutott, és minden belül történik.

Dr. Hew Len szerint az elménk a világnak csupán picinyke darabját látja, és a képe nem csak hiányos, de még pontatlan is. Guy Claxton: A csapongó elme (The Wayward Mind) című könyvében olyan kísérleteket ismertet, amelyek azt bizonyítják, hogy agyunk már azt megelőzően megmondja, hogy mit tegyünk, mielőtt meghoztuk volna tudatos döntésünket. Híres kísérletében Benjamin Libet neurológus EEG-vel megfigyelte, hogy mi történik a kísérleti személyek agyában. Kimutatta, hogy az agyi aktivitás azt megelőzően növekedett meg, mielőtt a kísérleti személy tudatosan döntött volna valaminek a megtételéről, ami azt mutatja, hogy a szándék a kollektív tudattalanból jött, és csak ezt követően tudatosult.

Claxton így ír erről: „Libet felfedezte, hogy a mozgásra irányuló szándék kb. egyötöd másodperccel előbb jelent meg, mint maga a mozgás. Ugyanakkor az agyi aktivitás megnövekedése jól láthatóan már körülbelül egyharmad másodperccel a szándék előtt megjelent.”

William Irvine ezt írja A vágyról: miért akarjuk azt, amit akarunk? c. művében: „Az iméntihez hasonló kísérletek azt mutatják,, hogy a választásaink nem tudatos, racionális módon alakulnak ki. Valójában felbugyborékolnak a (kollektív) tudattalan elménkből, és amikor végül elérik a tudatosság felszínét, akkor mi elfogadjuk azt magunkénak.”Ez eddig Irvin okfejtése. Ehhez én még hozzáteszem: És azt gondoljuk, hogy tudatosan döntöttünk. Ez azonban nem így van. A tudatalatti program közli a tudatos elmével a parancsot, és azt is, hogy a döntés a tudatos elméé volt. Ez azonban álcázott, emlékalapú emocionális indíttatású tudatalatti döntés volt! (EQ) Majdnem mindig! Mivel a tudatos elme azt gondolja, hogy ő döntött, és egyébként is majdnem nulla információ birtokában van a témára vonatkozóan, ezért nem bírálja felül úgymond, saját magát. Kivéve, ha a tisztítás folytán ez törlődött a kollektív tudattalanból. Ez esetben a hibátlan isteni program intuíciója jelenik meg az agyban sugallatként, amit a tudatos elme vagy elfogad, vagy nem.

Maga Benjamin Libet pedig, vagyis az az ember, aki ezt a sokat vitatott és sokatmondó kísérletet vezette, ezt írja az Elmeidő című könyvében: „Egy cselekvési szándék tudattalan megjelenését nem lehetett tudatosan kontrollálni. Csak azt a részt lehetett tudatosan kontrollálni, amelyben végezetül megtörtént a cselekvés.

A béke velem kezdődik. A problémáim nem egyebek, minta tudatalattimban visszajátszódó emlékek A problémáimnak nincs köze senkihez, semmilyen helyhez, vagy helyzethez. Ezek a problémák „panaszolt panaszok”, ahogy azt Shakespeare az egyik szonettjében költőien megfogalmazza.

Amikor azt tapasztalom, hogy az emlékeim problémákat játszanak vissza, van választási lehetőségem. Választhatom azt, hogy továbbra is kötődök hozzájuk; vagy megtehetem, hogy az ISTENIHEZ folyamodok, hogy átalakítással szabadítson meg tőlük. Az elmémet így vissza tudom állítani eredeti, nulla, üres állapotába.
Az emlékmentesség állapotába. Amikor mentesülök az emlékeimtől (mert ez isteni azokat kérésemre kitörölte a kollektív tudattalanból, vagyis az én tudatalattimból is), akkor ISTENI ÖNVALÓM vagyok, ahogyan az ISTENI létrehozott, pontosan saját maga hasonlatosságára.

Amikor a tudatalattim zéró állapotban van, olyankor időtlen, határtalan, végtelen, és a halál sem érinti (Jézus ezt valósította meg! Az egyház a szűznemzéssel magyarázta Jézus különlegességét, és kikiáltotta Isten egyetlen fiának, pedig Jézus nem abban különleges, aminek ők mondják, hanem ebben, amit itt olvasol.).

Ha viszont az emlékek diktálnak, akkor elakad az időben, a térben, a problémákban, a bizonytalanságban, a káoszban, a gondolkodásban, a problémákkal való birkózásban, az ügyek kezelésében. Ha megengedem, hogy az emlékek uraljanak, akkor azzal lemondok elmém élességéről, és főként az ISTENIVEL való harmóniámról. Nincs ráhangolódás, NINCS INSPIRÁCIÓ. Ha nincs inspiráció, nincs cél. (Ezért hangsúlyozzák a régi MESTEREK, hogy: légy éber!)

Amikor emberekkel dolgozom, mindig azt kérem az ISTENITŐL, hogy a tudatalattimban (ezzel együtt a kollektív tudattalanban, mert mindenki EGY!) alakítsa át azokat az emlékeket, amelyek velük kapcsolatos érzéseimként, gondolataimként visszajátszódnak. Zéró állapotban az ISTENI ezt követően elárasztja a tudatalatti, és a tudatos elmémet inspirációval, így a lelkem már ugyanúgy tapasztalhatja meg ezeket az embereket, ahogyan az ISTENI tapasztalja meg őket.

Az ISTENIVEL dolgozva a tudatalattimban átalakuló emlékek minden elme tudatalattijában át fognak alakulni (Holográf, holisztikus világ elve.). S nem csupán az emberek elméjében, hanem az ásványokéban, az állatokéban és a növényekében is, tehát a létezés minden látható és láthatatlan tartományában. Milyen csodálatos is felismerni, hogy a béke és a szabadság velem kezdődik!

Az emberiség olyan függőséget okozó emlékeket halmozott fel, amelyek szerint mások közreműködésére és segítségére van szükség. A hoponopóno lényege, hogy tudatalattinkból - kérésünkre, az ISTENI segítségével - szélnek eresztjük azokat az emlékeket, amelyek visszajátsszák az olyan érzékeléseket, amelyek szerint a probléma „odakint” van, s nem idebent.

Mindannyian úgy jöttünk erre a világra, hogy „panaszolt panaszaink” már készen álltak(más szóval az eredendő bűn, megint más szóval a sokszor elvétett, elhibázott célok, megint más szóval a kollektív tudatalatti pszichológiai szeméttelepén heverő hibás programminták, amik megtörténtek, és amik megtörténhettek volna).
A problémák emlékeinek nincs közük emberekhez, helyekhez, vagy helyzetekhez. Ezek nem mások, mint lehetőségek a szabadságunk megszerzéséhez.

A hoponopóno célja saját önidentitásunk helyreállítása, ami az ISTENI intelligenciával fennálló, természetes ritmus. Amikor az eredeti ritmust visszaállítjuk, akkor a zéró megnyílik, és a lélek megtelik inspirációkkal.

Dr. Hew len elmagyarázta:

Minden, amit keresel, és minden, amit megtapasztalsz – minden, de minden – benned van. Ezért, ha bármit is meg akarsz változtatni, azt belül kell megtenned, s nem kívül. A teljes felelősség felvállalása. Nincs senki, akire mutogathatsz. Csak te magad vagy.

-De mi a helyzet azzal, ha valakit megerőszakolnak? – kérdezte valaki. – Vagy mondjuk, ha autóbaleset történik? Ezekért már csak nem mi vagyunk felelősek, vagy mégis?

Megfigyelted, hogy valahányszor valamilyen problémád támad, te is ott vagy? – kérdezte. – A lényeg, hogy életünkben mindenért vállaljunk 100% felelősséget. Nincs kivétel. Nincs olyan kiskapu, ahol kimenekülhetsz, ha valami nem tetszik. Mindenért te vagy a felelős. Mindenért.

Ő még akkor is vállalta a felelősséget, amikor a pszichiátrián dolgozott, ahol a kezeltek gyilkosok és erőszaktevők voltak. Tudta, hogy emlékből, illetve programból cselekedtek. Ahhoz, hogy segítsen nekik, el kellett távolítania az emléket. És ezt csak tisztogatással lehet elérni. Erre utalt, amikor azt mondta, hogy szokványos pszichoterápiás relációban sohasem foglalkozott azokkal a betegekkel. Csak a leírt anyagukat nézte meg, s közben azt mondogatta magában az ISTENINEK: „Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm. Azt tette, amiről tudta, hogy segíteni fog a betegeknek a korlátok nélküli állapotba való visszatérésben. S ahogy azt dr. Hew Len önmagán megtette, a betegek meggyógyultak.

Dr. Hew Len így szólt: - Egyszerűen megfogalmazva a hoponoponó azt jelenti, hogy helyrehozunk valamit, hogy kijavítunk egy hibát. A ho’o hawaii nyelven okot jelent, a ponopono pedig tökéletességet. Hawaii őslakosai szerint a hibák olyan gondolatok nyomán keletkeznek, amelyeket múltbeli fájdalmas emlékek szennyeztek be. A hoponoponó révén el tudjuk engedni ezeknek a fájdalmas gondolatoknak, vagy hibáknak az energiáját, amelyek felborítják az egyensúlyt, és betegséget okoznak.

Röviden: a hoponoponó egyszerűen problémamegoldó folyamat. Amit azonban teljes egészében önmagadban folytatsz le.

Mabel Katz ezt írja A legkönnyebb út (The Easiest Way) című könyvecskéjében: „A hoponoponó a megbocsátás, a megbánás és az átalakítás eljárása. Valahányszor használjuk, mindig 100%-ban felelősséget vállalunk, és megbocsájtást kérünk (saját magunk számára). Megtanuljuk, hogy minden, ami megjelenik az életünkben, pusztán <programjaink> kivetülése.”

A hoponoponóban benne van az EGO három része is, amelyek az önazonosság kulcsát jelentik. ezt a három részt – amelyek ott találhatók a valóság minden molekulájában – úgy nevezik, hogy „unihipili” (gyermek/tudattalan), „uhane” (anya/tudatos), és „aumakua” (apa/tudatfeletti). Amikor ez a „belső család” összhangban él, az illető személy is átveszi az ISTENI ritmusát. És ha ez az egyensúly beáll, az élet akadálytalanul áramolhat. A hoponoponó tehát segít helyreállítani az egyensúlyt először az egyénben, azt követően a teljes teremtésben.

A hoponoponó valójában nagyon egyszerű. A régi hawaiiak szerint minden probléma gondolatként kezdődik. De a gondolat még önmagában nem probléma. akkor tehát mi a probléma? A probléma az, hogy minden gondolatunk fájdalmas emlékekkel van átitatva: személyek, helyek vagy dolgok emlékeivel.

Az intellektusunk egymagában nem képes ezeket a problémákat megoldani, mivel az intellektus csak kezelni tudja a dolgokat. A dolgok kezelése pedig semmilyen megoldást nem kínál a problémánkra. El kell őket engednünk! Amikor a hoponoponót alkalmazod, az ISTENI elveszi tőled a fájdalmas gondolatot, és semlegesíti, vagy megtisztítja azt. Nem a személyt, a helyet, vagy a dolgot tisztítod meg. Azt az energiát semlegesíted, amit ehhez az emberhez, helyhez, vagy dologhoz kapcsoltál. ezért a hoponoponó első fázisa ennek az energiának a megtisztítása.

És ezen a ponton valami csodálatos dolog történik! Az energia nem csak semlegesítődik, hanem elszáll, és így tiszta lapot kapsz. A buddhisták ezt nevezik „ürességnek”. A végső lépés az, hogy megengeded az ISTENINEK, hogy belépjen, és fénnyel töltse fel az ürességet.

Ahhoz, hogy alkalmazd a hoponoponót, nem kell tudnod, hogy mi a probléma, és hol a hiba. Csak annyit kell tenned, hogy tudomásul veszed azt a problémát, amelyet fizikailag, mentálisan, érzelmileg vagy bármilyen más módon megtapasztalsz. Ha tudomásul vetted, az a teendőd, hogy azonnal elkezded kitisztítani azzal, hogy ezt mondod: „Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg!”

Ha meg akarsz oldani egy problémát, akkor dolgozz magadon! Ha a problémád történetesen valaki mással kapcsolatos, akkor csak azt kell magadtól megkérdezned: „Mi zajlik bennem, ami miatt ez az ember piszkál?” Az emberek csak azért bukkannak fel az életedben, hogy piszkáljanak! Ha ezt tudod, akkor minden helyzeten javíthatsz. Hogyan? Egyszerű: „Sajnálom, ami történik. Kérlek, bocsáss meg!”

Aztán elmagyarázta, hogy ha masszőr, vagy csontkovács vagy, és valaki hátfájás miatt kéri a segítségedet, akkor a következő kérdést kell feltenned: „Mi zajlik bennem, ami miatt ez az ember fölkeresett engem a hátfájásával?”

Ez aztán az újszerű életszemlélet! Szinte szó szerint szédítő! Valószínűleg – legalább részben – ez a magyarázata annak, hogy dr. Hew Len meg tudja gyógyítani az ominózus, elmebeteg bűnözőket. Nem rajtuk, hanem önmagán dolgozott.

Aztán elmagyarázta, hogy a szívünk mélyén mindannyian tiszták vagyunk. Nincs bennünk semmilyen program, emlék, de még inspiráció sem. Ez a zéró állapot. Ahol nincsenek korlátok. Ám életünk során különféle programokat és emlékeket „kapunk el”. mint a náthát. A nátha nem tesz bennünket rosszá, azt mégis megfelelő kúrával kell magunkból kitisztítanunk. ez a helyzet a programokkal is. Elkapjuk őket. Ha valakiben meglátunk egy programot, akkor azt magunknak is begyűjtjük. A megoldás: a tisztítás.

Dr. Hew Len így fogalmazott:

Mindenki számára létezik kiút a problémákból és a betegségekből, aki hajlandó 100%-os felelősséget vállalni azért, ahogyan az élete – percről percre – alakul. A hoponoponó ősi hawaii módszerével az egyén a szeretethez fordul, hogy az korrigálja az őbenne lévő hibákat. Ezt mondogatod: „Sajnálom. Kérlek, bocsásd meg nekem azt, ami bennem zajlik, és létrehozza ezt a problémát!” Ezután már a szeretet a felelős azért, hogy átalakítsa benned azokat a hibákat, amelyek a problémát létrehozzák.

Hozzátette: - A hoponoponó a problémákat nem nyűgnek,hanem lehetőségnek tekinti: A problémák csupán visszajátszott múltbeli emlékek, amelyek azért jönnek elő, hogy lehetőséget kapjunk a szeretet szemével történő látásra és az inspirációból történő cselekvésre.

Akik megtanulták a hoponopónot, azok általában meg akarják azt osztani másokkal, hogy segítsenek nekik. Nem könnyű kilépni a „segíteni tudok” üzemmódból. Ám, ha „elmagyarázzuk” az embereknek a hoponopónot, azzal önmagában még nem szabadítjuk fel a problémák emlékeit. ezt csak a hoponopóno gyakorlásával érhetjük el.

Ha hajlandók vagyunk megtisztítani magunkat a „panaszolt panaszoktól”, akkor rendben leszünk, és mindenki más is rendben lesz. (Képzelj el egy internetes tudatalatti világhálót, amelyben minden résztvevő kérheti a rendszergazdától a nemkívánatos parancsok – emlékek – törlését. 

Ez van a kezedben most! Ebben az életedben! Ezért vagyok én 100%-ban felelős! És ezért vagy Te 100%-ban felelős! Az én világom, az én életem. A Te világod, a Te életed. A Te, Én holisztikus, duális világod, világom, világunk, mert minden, és mindenki egy!)

Ezért senkinek sem tanácsolom, hogy ossza meg másokkal a hoponopónot. Ehelyett mindenkit arra ösztönzök, hogy tegye félre másokkal kapcsolatos ügyeit¸először magukat szabadítsák fel, és mindenki mást csak ez után.

Tisztogass! Tisztogass! Tisztogass!

"Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. 
És szeretlek."

„A béke velem kezdődik.”

(37.o. ) A megrázó igazság a szándékokról

Ami emberi lényekként valóban számít nekünk, az szubjektív belső életünk. Mégis viszonylag keveset tudunk arról, hogy az hogyan alakul ki, és miként játszik szerepet tudatos cselekvési szándékainkban.

Dr. Hew Len megszólított:

- Joseph! Amikor kitörölsz valamit a számítógépedből, hova kerül a törölt fájl?

- Fogalmam sincs – feleltem. Mindenki nevetett.

- Amikor valamit kitöröltök a számítógépetekből, hova kerül a törölt fájl? – kérdezte a többiektől is.

- A gép lomtárába – kiáltotta valaki.

- Pontosan – mondta dr.Hew Len. – Továbbra is ott van a gépeden, de már nem látod. Az emlékeid is ilyenek Továbbra is ott vannak benned, csak már nem látod őket. Teljesen és véglegesen ki kell őket törölnöd.

Tetszett a gondolatmenet, de nem tudtam, hogy hova akar vele kilyukadni. Miért jó az nekem, ha véglegesen kitörlöm az emlékeimet?

-Kétféleképpen élheted az életedet – magyarázta dr. Hew Len. Emlékből, vagy inspirációból. Az emlékek visszajátszódó, régi programok. Az inspiráció pedig az, amikor az ISTENITŐL kapsz üzenetet. Az inspiráció az, amire szükséged van. és csak akkor hallhatod meg az ISTENIT és kaphatod meg az inspirációt, ha minden emléket kitakarítasz. csak annyit kell tenned, hogy tisztítasz.

Dr. Hew Len hosszan magyarázta, hogy miért az ISTENI a zéró állapotunk. 

Elmondta, hogy ebben az állapotban nincsenek korlátok. Nincsenek emlékeink. Nincs identitásunk: Semmi sincs, csak az ISTENI. 

Akadnak az életünkben olyan pillanatok, amikor eljutunk a korlátok nélküli állapotba, de többnyire az történik, hogy elménkben a szemét – amit ő emlékeknek nevez – pereg.

-Amikor a pszichiátrián dolgoztam, és néztem a betegek anyagát – mesélte -, éreztem magamban a fájdalmat. Ez közös emlék volt. Olyan program, ami miatt a páciensek viselkedése olyan lett, amilyen. Nem voltak a maguk urai. Egy program foglyaivá váltak. Amint megéreztem a programot, máris tisztítottam.

A központi téma ezután a tisztítás lett. Elmondhatom azt a tisztítási módszert, amelyet dr. Hew Len a leggyakrabban használt és használ, és amelyet én is alkalmazok.

Mindössze négy egyszerű mondatot kell ismételgetni, szünet nélkül, az ISTENINEK címezve:

„Szeretlek.”

„Sajnálom.”

„Kérlek, bocsáss meg.”

„Köszönöm.”

Ahogyan elvégeztem ezt az első hétvégi tanfolyamot, a „szeretlek” szó belső monológom részévé vált. Biztos előfordult már veled is, hogy fölébredve egy dal „szólt” a fejedben. Nos, nálam ez a „dal” a „szeretlek” szó volt. olykor tudatosan, olykor tudattalanul, de szinte állandóan hallottam. Csodálatos érzéssel járt! Nem tudom, hogy ez mi módon tisztított meg bármit is, de tény, hogy tette a dolgát. Hogyan is lehetne a „szeretlek” rossz, bárhogyan is?

A tanfolyamon egy alkalommal dr. Hew Len engem szólított meg:

- Joseph! Hogyan tudod eldönteni valamiről, hogy emlék, vagy inspiráció?

- Nem értem a kérdést – feleltem.

- Honnan tudod, hogy valakinek rákbetegsége van, akkor azt önmaga okozta, vagy az ISTENITŐL kapta kihívásként, hogy segíthessen magán?

Próbáltam megemészteni a kérdést. Tehát, miből tudhatjuk, hogy egy történés a saját elménkből származik, vagy pedig az ISTENI elméjéből?

- Fogalmam sincs – válaszoltam.

- Én se tudom – mondta dr. Hew Len. – pontosan ezért kell folyamatosan tisztogatni, tisztogatni. Tisztítást kell végezni mindenen és mindenkin, mivel nem tudhatod, hogy mi az emlék, és mi az inspiráció. Azért kell tisztogatni, hogy eljuss a korlátok nélküli állapotba, ami a zéró állapot.

a. Tisztogass folyamatosan!

b. Amikor ötleteid, vagy lehetőségeid támadnak, cselekedj!

c. Tisztogass folyamatosan!

Ez minden. Lehetséges, hogy ez a sikerhez vezető legrövidebb út, amit valaha is megalkottak. Lehetséges, hogy ez a legkisebb ellenállás útja. Lehetséges, hogy ez a legrövidebb út a zéró állapothoz. Egyetlen varázslatos szóval kezdődik és végződik: „szeretlek.”

Így léphetsz be a korlátlanság zónájába.

És igen, szeretlek.


A szkeptikus elme tudni akar 

Az élet célja az, hogy - pillanatról pillanatra - a szeretetbe
helyeződjünk vissza. E cél teljesítéséhez, be kell ismernünk,
hogy 100%-ban felelősek vagyunk azért, hogy az életünk
úgy alakult, ahogy alakult. Látnunk kell, hogy a gondolataink
teszik - pillanatról pillanatra - olyanná az életünket, amilyen
az. A problémák nem emberek, helyek és helyzetek, hanem
a velük kapcsolatos gondolatok. Értékelnünk kell a tényt,
hogy nem létezik „ rajtunk kívül".
dr. Ihaleakala Hew Len
Amint már korábban említettem, írtam egy A világ legszokatlanabb
terapeutája című cikket, és a blogomban közzétettem. A honlapomra
(www.mrfire.com) is föltettem. Dávid Riklan 101 módszer életed jobbá
tételére (101 Great Ways to Improve Your Life) című könyvébe is bekerült.
Ez a legszélesebb körben terjesztett és emlegetett cikk, amit
valaha is írtam. Megjelent különböző hírlevelekben, továbbították
barátoknak, elküldték számos e-mail-címlistára stb. A jelek szerint
a benne rejlő üzenetet mindenki lelkesítőnek találta. Ez a cikkem volt
az, ami megragadta a kiadóm, a John Wiley & Sons figyelmét, s ami
aztán e könyv megírásához vezetett.
Ám a cikk nem mindenkinek tetszett. Néhány ember képtelen
volt elhinni, hogy bárki - még ha pszichológus is - gyógyuláshoz tudott
volna segíteni kórházban kezelt elmebeteg bűnözőket. Egyikük
levelet írt dr. Hew Lennek, és bizonyítékokat követelt. Az illető tényeket
akart tudni dr. Hew Len elmegyógyintézeti tapasztalataival kapcsolatban.
Őszintén szólva én is. Idézem dr. Hew Len e témával kapcsolatos,
részletes, írásos válaszát.
144
 
A történet - mint a legtöbb történet - tisztázásra szorul.
Igaz, hogy:
1. Évekig dolgoztam pszichológusként a Hawaii Állami Kórház elmeosztályán,
amelyet a Hawaii Egészségügyi Kormányzat üzemeltetett.
2. 1984-től 1987-ig három éven át dolgoztam osztályos pszichológusként,
heti 20 óra munkaidőben, egy magas biztonsági fokozatú
részlegen, ahol olyan férfi betegeket kezeltek, akik bűntényeket
- gyilkosságot, nemi erőszakot, kábítószer-használatot, súlyos testi
sértést - követtek el.
3. Amikor 1984-ban elkezdtem dolgozni a részlegen, akkor annak ott
minden elkülönítőjében erőszakos beteget tartottak.
4. A részlegen mindennap számos beteg bokáján vagy csuklóján fémbili
ncs volt, hogy így megakadályozzák ől erőszakos bűncselekmény
elkövetésében.
5. A részlegen mindennapos esemény volt a betegek közti, illetve a
betegek és a gyógyító személyzet közötti erőszak.
6. A betegek kevéssé vettek részt a gondozásukban és a rehabilitációjukban.
7. Nem folyt részlegen belüli, rehabilitációs célú munkatevékenység.
8. Nem folyt részlegen kívüli tevékenység, rekreációs célú foglalkozás
vagy munka.
9. Családtagok rendkívül ritkán látogatták meg a kezeiteket.
145
10. A pszichiáter írásos engedélye nélkül egyetlen beteg sem hagyhatta
el a magas biztonsági fokozatú részleget. Az engedély mellé bokaés
csuklóbilincs is járt.
11. A legtöbb beteg évekig tartózkodott az osztályon, aminek a költsége
tudtommal fejenként kb. évi 30 000 $ volt.
12. Az ápolószemélyzet körében rendkívül magas volt a kivett betegszabadság
időtartama.
13. A részleg fizikai környezete lehangoló és meglehetősen lepusztult
volt.
14. A részleg gyógyító személyzete alapvetően csodálatos és gondoskodó
emberekből állt.
15. Amit eddig leírtam, az feltehetőleg az ország legtöbb pszichiátriai
osztályára j ellemző.
Amikor 1987 júliusában eljöttem a részlegről, akkor:
1. Elkülönítők már nem voltak használatban.
2. Csukló- és bokabilincseket már nem használtak.
3. Erőszakos cselekmények rendkívül ritkán fordultak elő, és azok is
csak az új betegeknél.
4. A betegek voltak felelősek önmaguk gondozásáért, beleértve az
elhelyezkedést, a munkát, az egység és a részleg elhagyása előtti
legális szolgáltatásokat, illetve a berendezési tárgyakat.
5. Rendszeresen zajlott olyan, részlegen kívüli, rekreációs jellegű tevékenység,
mint kocogás és teniszezés, amihez se pszichiáter engedélye,
se boka- vagy csuklóbilincs használata nem kellett.
146
 
6. Elkezdődött olyan, részlegen kívüli munka, mint pl. a kocsimosás,
amihez se pszichiáter engedélye, se boka- vagy csuklóbilincs használata
nem kellett.
7. A részlegen belül olyan munka zajlott, mint pl. a süteménysütés és
a cipőpucolás.
8. A részlegre rendszeresen érkeztek látogatóba családtagok.
9. A gyógyító személyzet betegszabadsága már nem jelentett gondot.
10. A részleg külleme jelentős mértékben javult, mert festés és karbantartás
történt, és mert az emberek törődtek vele.
11. A részleg gyógyító személyzete nagymértékben támogatta abban a
betegeket, hogy 100%-ban vállaljanak önmagukért felelősséget.
12. A betegek átlagos ápolási ideje évekről hónapokra redukálódott.
13. Az életminőség a betegek és a személyzet számára is drámai módon
megváltozott; az őrizetes rendszerű részlegből szinte egy nagy család,
egymást gondozó emberek csoportja lett.
Mit tettem én mint a részleg pszichológusa? Valahányszor az osztályon
tartózkodtam, odaérkezésem előtt, ott tartózkodásom közben, és távozásom
után a hoponoponót alkalmaztam. Tehát a megbánás, a megbocsátás
és az átalakítás folyamatát mindazzal kapcsolatban, ami bennem
zajlott a - tudatosan vagy tudattalanul - megtapasztalt problémákkal
kapcsolatban.
A részlegen kezelt betegekkel semmiféle pszichoterápiát nem folytattam.
A részlegen egyetlen esetmegbeszélésen sem vettem részt.
100%-os felelősséget vállaltam magamért, hogy tisztítsam magamban
azokat a dolgokat, amelyek osztályos pszichológusként nekem problémát
okoztak.
Én a VAGYOK teremtménye vagyok, tökéletes, ahogy mindenki és
minden más is az. Ami tökéletlen bennem, az csupán a reakcióként
megjelenő emlékek sora, ami ítéletként, neheztelésként, haragként, ingerlékenységként
és még ki tudja, miként kerül visszajátszásra, amit a
lélek irányít.
Az én békéje.
Ihaleakala Hew Len, PhD, nyugalmazott elnök
Foundation of I, Inc. Freedom of the Cosmos
(Az Én Alapítvány, a Kozmosz Szabadsága szervezet)
www.hoponopono.org
Bár ekkor még magam is csak tanultam a hoponoponót, néha azért
megtanítottam azt másnak is, ha úgy éreztem, hogy az illető nyitott
rá. Minél tisztábbá váltam, annál tisztábbá váltak a körülöttem levők
is. Ezt azonban nem könnyű elhinni. Hisz sokkal könnyebb a kinti
változást akarni, mint a bentit.
Maui szigetén egy ingatlanközvetítő házakat mutatott nekünk.
Útközben sokat beszélgettünk gyógyításról, spiritualitásról, A titok
című filmről és a személyiségfejlődésről. Érdekes volt, de az út egy
szakaszán valami megvilágosító erejű dolog történt.
Az ingatlanközvetítő olvasta a mára már híressé vált cikkemet dr.
Hew Lenről és a hawaii hoponoponóról, amivel egy komplett kórházi
osztálynyi elmebeteg bűnözőt gyógyított meg.
Mindenki máshoz hasonlóan az ingatlanközvetítő is lelkesítőnek
találta a cikket.
Mindenki máshoz hasonlóan ő se nagyon értette.
Miközben körbekocsikáztuk Maui gyönyörű szigetét, az ingatlanközvetítő
panaszkodott, hogy az egyik házat nem tudja eladni. Az eladó
és a vevő harcot vív egymással, ami rengeteg haragot generál. A tárgyalás
veszekedéssé fajult, és egyhamar nem várható belőle üzletkötés. Az
ingatlanközvetítőt érthetően frusztrálta az érintett személyek viselkedése.
Hallgattam őt, majd úgy éreztem, szólnom kell.
148
 
- Érdekelné-e, hogy dr. Hew Len miként kezelné ezt az ügyet
hoponoponóval? - kérdeztem.
- Igen! - kiáltotta kíváncsisan. - Rendkívül érdekel! Mondja el!
- Ez jó lesz! - szólt Nerissa.
- Nos, én nem vagyok dr. Hew Len - kezdtem -, de írok vele egy
könyvet, és tőle tanultam a módszert. Ezért úgy vélem, tudom, hogy
ő hogyan kezelné ezt az ügyet.
- Mondja el!
- Dr. Hew Len azt teszi, hogy önmagába tekint, hogy meglássa, mi
van őbenne, ami összefügg a kívül megjelenő problémával - kezdtem.
- Amikor az elmeosztályon dolgozott, akkor sorra vette a betegek
kartonjait. Akár iszonyatot érzett az illető cselekedetével kapcsolatban,
akár mást, nem a szóban forgó személlyel foglalkozott,
hanem az általa megtapasztalt érzéssel. Ahogy önmagát tisztította,
úgy tisztultak és gyógyultak a betegek.
- Ez tetszik - mondta az ingatlanközvetítő.
- A legtöbb embernek sejtelme sincs arról, hogy mit jelent a
felelősség - folytattam. - Hibáztatnak minket ezért-azért.
Aztán, ahogy idősebbek és tudatosabbak leszünk,
kezdjük elfogadni, hogy felelősek vagyunk
a szavainkért és a tetteinkért. Még tudatosabbá
válva azonban rájövünk, hogy felelősek
vagyunk mindenért, amit bárki mond vagy tesz,
egyszerűen azért, mert ők részei a mi megtapasztalásunknak.
Ha mi vagyunk saját valóságunk
megteremtői, akkor mindent mi teremtettünk
meg, amit látunk, beleértve a nem tetsző
részeket is.
149
 
Az ingatlanközvetítő mosolyogva biccentett a fejével.
Folytattam.
- Nem számít, hogy ebben a helyzetben mit tesz az eladó vagy
a vevő. Az számít, hogy ön mit tesz. Dr. Hew Len egyszerűen azt
mondogatja, hogy „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és
„köszönöm". Nem az embereknek mondja ezt, hanem az ISTENINEK.
A koncepció a megosztott energia megtisztítása.
- Megteszem - mondta az ingatlanközvetítő.
- De ne azért tegye, hogy megkapjon valamit! - folytattam. - Azért
tegye, mert így tisztítja meg a megosztott energiát, s akkor azt soha
senkinek sem kell már újra megtapasztalnia. Ez egyfajta tisztítás, amit
sohasem hagyunk abba.
Szünetet tartottam.
A jelek szerint az ingatlanközvetítő felfogta. Tágra nyílt szemekkel,
szélesen mosolygott.
- Ha megjelenik a tudatában - folytattam -, akkor az ön dolga megtisztítani
és meggyógyítani. S mivel tudomásomra hozta ezt az eladó
és vevő közti problémát, ezért nekem is tisztítani kell azt. Az immár
az én megtapasztalásomnak is a része. Ha a saját tapasztalatomnak
én vagyok a megteremtője, akkor ez olyan dolog, amiért szintén én
vagyok a felelős.
Hagytam, hogy leülepedjen a fejében mindez, s tovább néztük vele
a Maui szigeti házakat.
Néhány nap múlva e-mailt kaptam az ingatlanközvetítőtől. Azt írta,
hogy kitartóan alkalmazza dr. Hew Len módszerét.
így működik a dolog.
Minden szeretet.
Folyamatosan.
És teljesen te vagy a felelős.
Egy alkalommal -A pénz titka címen - tanfolyamot tartottam Mindy
Hurttel, aki a texasbeli Wimberleyben a Unity (Egység) egyházat irányítja.
Ennek keretében megtanítottam a résztvevőknek a tisztítás
hoponoponó-módszerét. Ezt követően odalépett hozzám egy úr:
150
 
- Gondom van a „sajnálom" és a „kérlek, bocsáss meg" szavak
kimondásával.
- Miért? - kérdeztem kíváncsian, mert ilyent még senkitől sem hallottam.
- Mert nem tudok elképzelni egy olyan szerető Istent vagy ISTENIT,
akinek szüksége van az én bocsánatkérésemre - mondta. - Nem hinném,
hogy az ISTENINEK bármiért is meg kéne bocsátania nekem.
Gondolkoztam a dolgon, s később rájöttem, mit kellett volna válaszolnom
a férfinak:
 
- Nem azért mondod azokat a szavakat, hogy az ISTENI megbocsásson
neked. Azért mondod, hogy megtisztítsd magadat. A szavakat
az ISTENINEK mondod ugyan, de azok arra szolgálnak, hogy
téged tisztítsanak meg.
Másként megfogalmazva:
az ISTENI folyamatosan árasztja rád a szeretetet.
Sohase szűnt meg ezt tenni. A zéróállapotot
- ahol nincsenek korlátok - legpontosabban úgy
lehetne leírni, mint a színtiszta szeretet állapotát.
Az ott van. Te azonban nem. A „szeretlek", „sajnálom",
„kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm"
kimondásával megtisztítod magadban azokat a
programokat, amelyek megakadályozzák, hogy
a színtiszta szeretetben legyél.
Megismétlem: nem az ISTENINEK van szüksége
arra, hogy hoponoponózz, neked van rá
szükséged.
151

Azt hiszem, a hoponoponónak ez a legnehezebben megemészthető
része:  

Hogy semmi sem létezik, ami rajtunk kívül állna. Minden ott van
bennünk. Akármit is tapasztalsz, azt saját magadban tapasztalod meg.
 
Egyszer valaki meg akart cáfolni ebben a kérdésben, s ezért megkérdezte:
- Na és mi a helyzet azzal az 50 millió emberrel, aki a nekem
nem tetsző elnökre szavazott? Elég egyértelmű, hogy nekem aztán
semmi közöm sincs a döntésükhöz!
- Hol tapasztalod meg azt az 50 millió embert? - kérdeztem.
- Hogy érted, hogy hol tapasztalom meg őket? - jött a viszontkérdés.
- Olvasok róluk, látom őket a tévében, az pedig tény, hogy ezek
az emberek a nekem nem tetsző elnökre szavaztak.
- Rendben, de hol tapasztalod meg ezeket az információkat?
- A fejemben, hírekként.
- Tehát saját magadban, igaz? - kérdeztem.
- Nos, persze, az információkat magamban dolgozom fel, de hát
attól ezek még rajtam kívül álló dolgok. Sehol nincs bennem 50 millió
ember!
- Pedig benned van mind az 50 millió - feleltem. - Te tapasztalod
meg őket, saját magadban, tehát kizárólag akkor léteznek, amikor
saját magadba nézel.
- De ha kinézek, akkor is látom őket!
- Saját magadban látod őket. Minden, amit feldolgozol, az ott van
benned. Amit nem dolgozod fel magadban, az nem is létezik.
- Ez olyan, mint amikor kidől egy fa az erdőben, és ha nincs ott
senki, aki hallaná, akkor tulajdonképpen nem is adott ki hangot?
- Pontosan .
- De ennek semmi értelme!
- így igaz. Mégis ez a hazavezető út.
Aztán úgy gondoltam, hogy még egy kicsit próbára teszem.
Megkérdeztem tőle: - Meg tudnád mondani, mi lesz a következő
gondolatod?
Egy pillanatra elcsöndesült. Megpróbált kinyögni valami választ, de
nem járt sikerrel.
175
 
- Senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz a következő dolog,
ami az eszébe fog jutni - magyaráztam neki. - Ha már ott van a fejedben
a gondolat, akkor meg tudod fogalmazni, de amikor az eszedbe
jut, akkor a tudattalanból jön fel. Nincs fölötte hatalmad. Annyi a választási
lehetőséged, hogy amikor a gondolat felmerült, vagy megteszed,
amire a gondolat késztet, vagy nem.
- Itt elvesztettem a fonalat.
- Ha már ott a fejedben a gondolat, akkor bármit tehetsz. De maga
a gondolat a tudattalanodban keletkezik - magyaráztam. - Ha ki akarod
tisztítani a tudattalanodat, hogy jobb gondolataid támadjanak,
akkor valami mást kell tenned.
- Úgymint?
- A helyzet az, hogy most írok erről egy egész könyvet. (Erre a
könyvre utaltam, amit éppen olvasol.)
- És ennek mi köze van a rajtam kívül álló 50 millió emberhez?
- Csak annyira állnak rajtad kívül, mint amennyire a saját gondolataid.
Mindegyik ott van benned. Csak annyit tehetsz, hogy tisztogatsz,
amivel kipucolod az elmédből a sok-sok belé rögzült programot.
Tisztogatás közben a felbukkanó gondolatok pozitívabbak és
produktívabbak lesznek, akár még szeretetteljessé is válnak.
- Szerintem ez az egész zagyvaság - mondta.
- Tisztogatni fogom ezt is - válaszoltam.
Elég valószínű, hogy sohasem esett le neki a tantusz. De ha el akarok
jutni a zéró korlátlan állapotába, akkor teljes felelősséget kell vállalnom
azért, hogy az ő fejében nem állt össze a kép. Az ő emléke az
én emlékem. Az ő programja az én programom. A puszta tény, hogy
elmondta nekem, azt jelenti, hogy osztozunk ezen a programon. Ezért
ahogyan én kipucolom, az ő fejében is megtisztul. Miközben ezeket
a szavakat írom, azt mondogatom: „szeretlek". A gondolataimban, a
szavak mögött, a gépelés mögött, a számítógép mögött, a színfalak
mögött.
176
 
A „szeretlek" ismételgetése - munka, írás, olvasás,
játék, beszéd és gondolkodás közben
- kísérlet arra, hogy szünet nélkül tisztogassak,
töröljek és kipucoljak mindent, ami csak köztem
és a zérószint között áll.
Érzed a szeretetet?

A történet mögötti igazság

Nem a te hibád, de a te felelősséged.
dr. Joe Vitaié
Még nem végeztem dr. Hew Lennel. Még mindig nem ismertem a
teljes történetét annak, ahogyan annak idején az elmeosztályon gyógyított.
Egy nap ismét rákérdeztem az ügyre.
- Soha nem is láttad a pácienseidet? Egyetlenegyszer sem?
- Láttam őket a folyosón, de páciensként, a rendelőhelyiségben
sohasem találkoztam velük. Egyszer láttam az egyiküket, aki meg is
szólított. Azt mondta: „Tudod, hogy bármikor ki tudnálak nyírni?" Azt
válaszoltam neki: „Lefogadom, hogy nagyon ügyesen csinálnád!"
Dr. Hew Len folytatta: - Amikor az állami kórházban a zavart elméjű
bűnözők részlegén kezdtem dolgozni, naponta 3-4-szer komolyan
összeverekedtek. Ebben az időben kb. 30 beteg volt az osztályon.
Egyeseket láncra verve tartottak, másokat magánzárkába csuktak,
vagy megtiltották nekik, hogy elhagyják az osztály területét. Az orvosok
és az ápolók is a hátukat a falnak vetve közlekedtek, nehogy
valamelyik beteg hátulról megtámadja őket. Alig pár hónapig tartó
tisztogatás után a dolgok hatalmasat javultak: nem kellett többé senkit
láncon tartani, nem volt szükség a magánzárkára, és azt is megengedhettük
az ápoltaknak, hogy kimenjenek a szabadba, ahol dolgozhattak
vagy sportolhattak.
- De pontosan mit tettél azért, hogy elindítsd ezt az átalakulást?
- Magamban teljes felelősséget kellett vállalnom azért, hogy a
probléma - rajtam kívül - megjelent. Meg kellett tisztítanom a saját
mérgező gondolataimat, szeretettel helyettesítve őket. Nem volt a betegekkel
semmi baj. A hibák bennem voltak.
185

Dr. Hew Len elmagyarázta nekem, hogy a betegek nem éreztek
szeretetet, de még az osztály sem. Ezért ő mindenfelé szeretetet sugárzott.
- Látszott a falakon, hogy már festetni kellene - mesélte. - De az
új festékrétegek sohasem maradtak fönn, azonnal lehámlottak. Ezért
egyszerűen azt mondtam a falaknak, hogy szeretem őket. Aztán egy
nap valaki úgy döntött, hogy befesti a falakat, és ezúttal a festékréteg
fenn is maradt.
Ez enyhén szólva is furcsának hangzott, de tőle már nem is tűnt
szokatlannak... Mégis föl kellett tennem azt a kérdést, ami a legjobban
foglalkoztatott.
- Végül mindegyik beteget kiengedték?
- Kettőt nem engedtek ki, sem akkor, sem később. Máshova szállították
át őket. Ettől eltekintve az osztályon mindenki meggyógyult.
Utána mondott még valamit, ami később segített megérteni, micsoda
erő volt abban, amit tett.
- Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen volt az osztályon a helyzet
azokban az években, írjál Omaka-O-Kala Hamaguchinak! Ő szociális
munkásként dolgozott ott abban az időben.
így is tettem. Ez az Omaka-O-Kala Hamaguchi nevű asszony a
következőt válaszolta:
Kedves Joe!
Köszönöm a lehetőséget.
Tudnod kell, hogy ezt a levelet Emory Lance Oliveirával közösen
írom. Ő is szociális munkás, aki szintén dr. Hew Lennel együtt
dolgozott az osztályon.
Akkoriban szociális munkásnak osztottak be Hawaii állam elmegyógyintézetének
újonnan megnyitott igazságügyi részlegében.
Az osztály neve Closed Intensive Security Unit (CISU) (zárt
intenzív biztonsági egység) volt. Olyan elítélteket kezeltek ezen
az osztályon, akik többnyire erőszakos bűncselekményeket követtek
el, például gyilkosságot, nemi erőszakot, testi sértést, rablást,
megrontást vagy ezek kombinációját, és akikről feltételezték
186

vagy vizsgálatok útján megállapították, hogy súlyos elmezavarban
szenvednek.
A fogva tartott ápoltak között akadtak olyanok, akiket beszámíthatatlanság
miatt mentettek fel a bíróságon; voltak súlyosan
pszichotikusak, akik kezelésre szorultak; és olyanok is, akiket
vizsgálat és megfigyelés céljából tartottak bent, annak megállapítására,
hogy alkalmasak-e a jogi eljárásban történő részvételre
(vagyis képesek-e az ellenük felhozott vádak megértésére és a
saját védelmükben való részvételre). Akadtak közöttük skizofrének
és bipoláris zavarban szenvedők, néhányan retardáltak voltak,
másoknál pedig pszichopátiát vagy szociopátiát diagnosztizáltak.
Aztán voltak olyanok is, akik arról próbálták meggyőzni a
bíróságot, hogy az említett esetek valamelyikébe tartoznak.
Mindannyian folyamatos őrizetben voltak, csak orvosi vizsgálat
vagy kezelés, illetve bírósági tárgyalás kapcsán hagyhatták el
az intézet területét, és akkor is csak csukló- és bokabilincsben. A
napjaik nagyobb részét elkülönített zárkában töltötték, egy zárt,
ablaktalan, betonpadlós és betonplafonos cellában, ahol csak
egy zárt mosdó volt. Sokan közülük erős gyógyszerhatás alatt
álltak. Csak ritkán rendeztek nekik ilyen-olyan programot.
Az „incidenseken" senki sem lepődött meg: az ápoltak megtámadták
a személyzetet, egymást, saját magukat, és sokszor próbáltak
megszökni. De sok gond volt a személyzet „incidenseivel"
is: pl. az ápolók manipulálták a pácienseket; akadtak drogproblémák,
táppénzcsalási és juttatási visszaélések; a személyzet tagjai
egymással veszekedtek; óriási volt a fluktuáció a pszichológusok,
a pszichiáterek és az adminisztratív dolgozók körében; gondok
voltak a vízvezeték-rendszerrel és az elektromos hálózattal; és így
tovább, szinte a végtelenségig. Az osztály feszült, kiszámíthatatlan,
nyomasztó és vad hely volt, ahol még a növények se nőttek.
Később az osztályt átköltöztették egy frissen felújított, sokkal
biztonságosabbá tett telephelyre, ahol még egy körbekerített
rekreációs placcot is kialakítottak, de így se nagyon számítottunk
komolyabb változásokra.
187

Aztán, amikor „már megint jött egy új pszichológus", azt vártuk,
hogy majd fölkavarja a dolgokat, megpróbálkozik a legújabb
csodaprogrammal, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik
is, és minden marad a régiben. „Remek"...
De most nem így történt, mert dr. Hew Len látszólag nem sokat
tett azon kívül, hogy barátságosan viselkedett. Nem készített
értékeléseket és felméréseket, nem állított fel semmilyen diagnózist,
nem végzett terápiát, és nem vett fel az ápoltakkal pszichológiai
teszteket. Gyakran késve jött be dolgozni, az esetmegbeszélésekre
be sem ment, és a kötelező nyilvántartással se sokat
törődött. Ehelyett egy „fura", hoponoponónak nevezett módszert
alkalmazott, ami valami olyasmiről szólt, hogy vállaljunk 100%-os
felelősséget magunkért, csak magunkba tekintsünk, és eresszük
szélnek a negatív és nemkívánatos energiákat saját magunkban.
„Remek"...
De a legfurább az volt, hogy ezt a pszichológust semmi sem
tudta kihozni a sodrából, egyszerűen minden körülmények között
jól érezte magát! Sokat nevetgélt, viccelődött a betegekkel és a
személyzettel is, és látszott, hogy őszintén élvezi azt, amit csinál.
Ezt az emberek azzal honorálták, hogy ők is megkedvelték, és élvezték
a társaságát, azzal együtt is, hogy láthatóan nem szakadt
meg a munkában.
És a dolgok lassan változni kezdtek. Azt vettük észre, hogy az
elkülönítő szobák egyre gyakrabban megüresednek; a páciensek
elkezdtek felelősséget vállalni saját szükségleteikért és dolgaikért;
ráadásul egyre gyakrabban részt vettek a nekik szánt tervek,
programok és projektek kidolgozásában. Egyre kevesebb gyógyszerre
volt szükség, a betegeket pedig bilincs nélkül ki lehetett
engedni az osztályról.
Az egész részleg élettel telt meg, nyugodtabb, könnyedebb,
biztonságosabb, tisztább, aktívabb, vidámabb és produktívabb
hellyé vált. A szobanövények növekedésnek indultak, szinte az
összes meghibásodás megszűnt a vizesblokkokban, az erőszak
az osztályon ritka eseménnyé vált, és a munkatársakon is látszott,
188

hogy harmonikusabbak, oldottabbak és lelkesebbek lettek. A
szokásos, táppénz- és emberhiány okozta gondok megszűntek,
egyre inkább az lett a probléma, hogy túl sokan akarnak itt dolgozni,
és senki sem megy el az osztályról szívesen.
Két olyan helyzet jut most az eszembe, amelyek különösen
nagy hatást tettek rám.
Volt egy súlyosan tudatzavaros, paranoid betegünk, aki korábban
már követett el erőszakos bűncselekményeket, több embert
súlyosan megsebesített az intézetben, és odakint is, és már több
alkalommal kezelték kórházban. Ezúttal gyilkosság miatt került a
CISU-ba. Valahányszor ránéztem, végigfutott a hideg a hátamon.
Ha csak a közelembe jött, már attól rosszul éreztem magam!
Dr. Hew Len érkezése után egy vagy két évvel történt, hogy
legnagyobb döbbenetemre láttam, ahogyan ez az ember felém
közeledik, ápolók kíséretében, de bilincs nélkül, mégsem állt égnek
a hajam. Egyszerűen csak észrevettem, hogy ott van, ítélkezés
nélkül, még az sem zavart, hogy a vállunk összeért, ahogyan
elhaladtunk egymás mellett. Elmaradt a szokásos „na, én
itt sem vagyok" reakció. Sőt, egészen nyugodtnak tűnt az emberem!
Ebben az időben már nem dolgoztam az osztályon, de
azért nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történhetett. Megtudtam,
hogy egy ideje már nem zárják az elkülönítőbe, és bilincset
sem kell hordania, amire nincs más magyarázat, mint az, hogy
a személyzetből néhányan gyakorolják a hoponoponót, amit Dr.
Hew Lentől tanultak.
A másik eset akkor történt, amikor éppen a híreket néztem a
tévében. A saját lelki egészségem érdekében kivettem egy szabadnapot,
hogy kicsit elszakadhassak a munkától, és lazíthassak.
A hírekben mutatták annak a CISU-páciensnek a bírósági tárgyalását,
akit egy három- vagy négyéves kislány megerőszakolásával
és meggyilkolásával vádoltak. A pácienst kórházba vitték, ahol
megállapították, hogy az elmeállapota nem teszi lehetővé a bírósági
tárgyaláson való részvételét. Több pszichiáter és pszichológus
vizsgálta meg és értékelte az állapotát, és számos olyan
189

diagnózist állapítottak meg, amelyek miatt ebben az időben nagy
valószínűséggel megállapították volna, hogy az elmeállapota miatt
nem beszámítható. Ezért nem küldhették börtönbe, de be kellett
vonulnia egy állami kórházba, amely azért a börtönnél mégiscsak
szabadabb környezet, s a feltételes szabadlábra helyezés
lehetősége is létezik.
Dr. Hew Len beszélgetett ezzel a pácienssel, aki aztán megkérte,
tanítsa meg neki is a hoponoponót, és úgy hallottam, nagyon
kitartóan és következetesen gyakorolta, amit persze el is vár az
ember egy volt tengerésztiszttől. Egy idő után úgy találták, hogy
alkalmassá vált a bírósági eljáráson történő részvételre, és ki is
tűzték a bírósági meghallgatás napját.
Bár a páciensek többsége és az ügyvédeik - érthetően - a
beszámíthatatlanság kimondásáért küzdött volna, ez a páciens
mást tett. A bírósági meghallgatása előtti napon felmondott az
ügyvédjének. A következő nap délután a bíróság előtt tisztelettudóan
és alázatosan ezt vallotta: „Felelős vagyok azért, amit tettem,
és nagyon sajnálom." Erre senki sem számított. A bírónak is
beletelt néhány pillanatba, amíg felfogta a hallottakat.
Két-három alkalommal teniszeztem dr. Hew Lennel és ezzel
a férfival, és bár a páciens nagyon udvariasan és megfontoltan
viselkedett, azért - gondolom, érthető - nem voltam nagy véleménnyel
róla... Akkor mégis kizárólag gyengédséget és szeretetet
éreztem iránta, és azt is érzékeltem, hogy a tárgyalóteremben
mindenkinek megváltoztak a vele kapcsolatos érzései. A bíró és
az ügyész hangja lágyabbá vált, és körülötte mindenki szeretetteli
mosollyal nézett rá. Nem mindennapi pillanat volt!
Ezért amikor dr. Hew Len egyik nap megkérdezte, hogy vane
közöttünk valaki, aki szeretne kicsit többet megtudni erről a
hoponoponóról - a szokásos teniszmeccs után - azonnal felugrottam,
és alig vártam, hogy vége legyen a délutáni teniszezésnek.
Ennek már csaknem 20 éve, de még mindig lenyűgöz, ha
visszagondolok arra, hogy - mint időközben megtudtam - hogyan
működött az ISTENI dr. Hew Len révén a Hawaii Állami
190

Kórházban. Örökké hálás leszek dr. Hew Lennek és annak a
„fura" módszernek, amivel megismertetett minket.
A szóban forgó férfit amúgy az esküdtszék egyszerűen
bűnösnek találta, a bíró pedig bizonyos értelemben megjutalmazta,
mivel teljesítette a kérését, hogy a büntetését a lakóhelyéhez
közeli, szövetségi börtönben tölthesse le, s így néha láthassa a
feleségét és a gyerekeit.
Bár azóta csaknem 20 év telt el, ma reggel felhívott az osztály
korábbi titkára, és arról kérdezett, hogy dr. Hew Len mostanában
ráérne-e egy találkozóra a régi munkatársakkal, akiknek a többsége
már nyugdíjba vonult. Pár héten belül találkozni fogunk velük.
Ki tudja, mi jöhet ki ebből? Figyelni fogok, mikor bukkannak
fel újabb sztorik.
Béke,
O. H.
Ennyi a történet. Dr. Hew Len valódi csodát tett a kórházban!
Szeretettel és megbocsátással alakította át azokat az embereket,
akik reménytelennek számítottak, és akiket sokan a társadalom selejtjének
tekintettek.
Ez a szeretet ereje.
Természetesen többet akartam megtudni.
Amikor befejeztem e könyv piszkozatát, átnézésre elküldtem dr.
Hew Lennek. Arra kértem, gyomlálja ki belőle a pontatlanságokat.
Arra is megkértem, hogy ha lyukak lennének a történetben az elmeosztályon
töltött éveiről, egészítse ki a sztorit. Kb. egy héttel az után,
hogy megkapta a kéziratot, ezt az e-mailt küldte nekem:
Ao Akua!
Ez egy bizalmas levél, neked és csak neked. Azért írtam, mert elolvastam
a könyv kéziratát. Lennének a kézirattal kapcsolatban más megjegyzéseim
is, de ezekről majd később fogok írni.
191

- Végeztél vele - mondta Morrnah, empátiamentesen.
- Mivel végeztem? - kérdeztem.
- A Hawaii Állami Kórházzal.
Bár éreztem szavai határozottságát - akkor, 1987 júliusában -, mégis
azt feleltem: „Adnom kellene nekik két hét felmondási időt." Ám természetesen
nem adtam. Valahogy úgy alakult, hogy nem volt rá időm.
A kórházból pedig senki sem tette szóvá.
Sohasem mentem vissza a kórházba, még akkor sem, amikor meghívtak
egy búcsúbulira. A barátaim megtartották a bulit nélkülem. A búcsúajándékokat
a buli után átadták az Énalapítvány irodájának.
Nagyon szerettem a Hawaii Állami Kórház igazságügyi osztályán dolgozni.
Szerettem a munkatársaimat. Volt egy pillanat - nem tudom,
pontosan mikor -, amikor ott dolgozó pszichológusból egyszerre családtaggá
váltam.
Három évig heti 20 órában nagyon közel éltem a személyzethez, a páciensekhez,
a szabályokhoz, az előírásokhoz, a klikkekhez és az osztály
látható és láthatatlan erőihez.
Ott voltam akkor, amikor az elkülönítés, az acélbilincs, a gyógyszerezés
és az őrzés többi formája még elfogadott és rendszeresen alkalmazott
eszköz volt.
És akkor is ott voltam, amikor az elkülönítés és az acélbilincs - szinte
egyik pillanatról a másikra - eltűnt. Mikor is? Senki sem tudja pontosan.
A fizikai és a verbális erőszak is elpárolgott, szinte százszázalékosan.
A gyógyszerezés már magától csökkent.
És eljött az a pillanat is - ki tudja, pontosan mikor -, amikor a páciensek
elhagyták az osztályt, dolgozni vagy kikapcsolódni mentek, bilincsek
és orvosi papír nélkül.
192

Az osztály egyszerűen úgy alakult át őrült és feszült helyből békés, ápoló
kórházi osztállyá, hogy tudatosan senki sem tett az átalakításáért.
Az is egyszerűen csak megtörtént, hogy a krónikus munkaerőhiánnyal
küzdő osztály „létszámfelesleggel" rendelkező részleggé változott.
Szóval szeretném egyértelművé tenni, hogy az osztályon közeli és aktív
családtagként dolgoztam, s nem nézőként voltam ott jelen.
És nem, valóban nem végeztem terápiás tevékenységet. Nem csináltam
pszichológiai teszteket. Nem vettem részt az értekezleteken. Nem
vettem részt a páciensek esetmegbeszélésein. Viszont nagyon közelről
megismerkedtem az osztály működésével.
Ott voltam, amikor megvalósult az első osztályprojekt: süteményt sütöttünk
eladásra. Akkor is ott voltam, amikor megszervezték az első
osztályon kívüli tevékenységet, ami kocsimosás volt. És akkor is, amikor
megszerveztük az első osztályon kívüli rekreációs programot.
Nem azért nem tettem azt, ami általában az intézeti pszichológus dolga,
mert úgy gondoltam volna, hogy az haszontalan. Egyszerűen csak
- számomra is ismeretlen okból - nem tettem.
De folyamatosan ott voltam a részlegen, részt vettem a süteménysütésben,
az osztályon kívüli kocogásban és a teniszezésben.
És ami sokkal lényegesebb, folyamatosan tisztogattam minden egyes
látogatásom előtt, alatt és után, a hét minden napján, három teljes évig.
Minden reggel és este tisztogattam mindazt, ami bennem játszódott le
az osztállyal kapcsolatosan, és minden alkalommal, amikor az osztály
az eszembe jutott.
Köszönöm.
Szeretlek.
Az Én békéje,
Ihaleakala
193

Nagyon tetszett ez a kis kiegészítés. Egyrészt tükrözi dr. Hew Len
alázatát, másrészt segített annak az alaposabb megismerésében,
hogy abban az időben, a kórház alkalmazottjaként, mit tett és mit
nem tett.
Visszaírtam neki, és kértem az engedélyét, hogy az e-mailje szerepelhessen
a könyvben. A válasza egyetlen szó volt - az a szó, amire
számítottam -: „Igen."
Még mindig van mit tanulnom ettől a nagyszerű embertől. Úgy döntöttünk,
hogy együtt fogunk szemináriumokat tartani, és természetesen
ezt a könyvet is közösen írjuk meg. De mostanra legalább sikerült
a teljes sztorit begyűjtenem arról, hogy hogyan segített egy komplett
pszichiátriai osztályra való elmebeteg bűnözőn. Ugyanúgy, ahogyan
minden mást is tesz: saját magán dolgozott. És amikor saját magán
dolgozott, mindössze egy egyszerű szót használt: „szeretlek."
Ez természetesen olyan dolog, amit te is és én is megtehetünk.
Ha össze kellene foglalnom a dr. Hew Len által tanított, modernizált
hoponoponó lényegét, valami ilyesmi lenne az eredmény:

1. Tisztogass folyamatosan!
2. Amikor ötleteid vagy lehetőségeid támadnak,
cselekedj!
3. Tisztogass folyamatosan!
Ez minden. Lehetséges, hogy ez a sikerhez
vezető legrövidebb út, amit valaha is megalkottak.
Lehetséges, hogy ez a legkisebb ellenállás útja. Lehetséges, hogy ez a legrövidebb űt
a zéróállapothoz. Egyetlen varázslatos szóval
kezdődik és végződik: „szeretlek".
így léphetsz be a korlátlanság zónájába.
És igen, szeretlek.